Kazalka és Rozália kálváriája
A család mindig úgy gondolkodott, hogy egy macska bőven elég egy háztartásba, és amikor Forrest elvesztése után érkezett Jenny, úgy gondoltuk jól elleszünk így egy kislánnyal. Nagyjából három és fél évig így is volt, majd leesett az az ominózus hó 2003 elején.
Már eltelt pár nap a havazás óta, éppen összeszedtük magunkat, amikor egyik nap egy fiatal, fekete-fehér cica jelent meg először a bejárón, majd a szélfogóban. Rendkívül mókásan nézett ki, mert az álla pontosan fele-fele arányban fehér és fekete, mintha filctollal húzták volna a vonalat. Mivel nagyon hideg volt, beengedtük a lakásba, amitől persze szegény J illegalitásba vonult, napokig fel kellett neki vinni a kaját az emeletre.
A cica hosszas egyezkedés után a Kázmér, majd a Kazal nevet kapta. Na most Kazalkával több probléma is adódott már az elején. Először is olyan szaga volt, mint egy teli pöcegödörnek és nem mosakodott. Oda jutottunk, hogy az anyukája biztosan nem tanította meg, hogyan kell. Emellett ez a pöttöm cica, a legnagyobb csendben olyan galambokat eregetett a szobában, hogy a könnyünk kicsordult. Legtöbbször akkor, amikor mindannyian egy helyiségben voltunk és mondjuk néztük a tévét, Kazalka lazán elengedte magát…és először csak kerekedett a szemünk majd megkezdődött a vádaskodás, hogy vajon ki volt, míg a kisfiú ült közöttünk álszent pofával. További defektként a farka ferde volt, valószínűleg korábban eltört, majd összeforrt.
Kazalka a nálunk eltöltött rövidke idő után pesti macska lett egy időre, tesómhoz költözött, ahol napokat töltött a reluxában, aminek aztán Kazal formája lett (egész addig, míg Benyeszem ki nem szakította a helyéből az egészet). Mivel elhanyagolt kiscica volt, Kazalka minden alkalmat megragadott arra, hogy kifejezze mélységes szeretetét, ehhez többnyire olyan hangosan dorombolt, hogy nem lehetett tőle aludni. Néhány hónap múlva mégiscsak visszaköltözött a szülői házba, végtelen szerelembe esett Anyuval és azóta is ott penget. Egyetlen probléma vele, hogy idegi alapon vizel, mert féltékeny Apura.
Na most míg Kazalka víg pesti macska lett, mi pedig fellélegeztünk, szegény Jennyvel az élen, nem telt el szerintem egy hét sem, újabb macska jelent meg az ajtóban (kb. mint a száz palacsinta viccben). Hát ő már kevésbé volt tetszetős, nagyjából három dekát nyomhatott, sántított és kommersz cirmos jószág volt. Én ellenkeztem, nem akartam, hogy ő is hozzánk csapódjon, de Anyu megsajnálta, így ennek a rozzant cicának is jobbra fordult az élete (J pedig visszaköltözött az emeletre).
A rozzant jószág, aki stílusosan a Rozália nevet kapta, az első időben annyit zabált, mint egy versenyre készülő erőemelő. A doki azt mondta, hogy valószínűleg azért, mert egyrészt nagyon sovány, másrészt nem tudja, mikor lesz vége az aranyéletnek. Attól kezdve minden etetésnél elmondta Rose-nak, hogy nem fogjuk kidobni az utcára, úgyhogy egyen lassabban. Természetesen azóta is zabál. Ami a sántítást illeti, nem tudjuk mi történhetett vele. A doki felajánlotta, hogy beültet neki egy csípőprotézist, mondtuk, köszönjük nem, jó lesz így is, elvégre nincsenek fájdalmai, kivéve amikor eszünk, mert akkor előrenyújtja a beteg lábát, jelezvén, hogy juttassunk pár falatot a rozzant állatnak.
A két jószág azóta a szülői házban éli sanyarú mindennapjait, báránybőrök, Whiskas kaja és sok-sok játék társaságában. Természetesen már halványan sem emlékeznek a megmentésük előtti időszakra, viselkedésük alapján vérbeli kanapécicák.
Szegény Jenny azóta sem érti, hogyan hozhattuk két ilyen lepukkant majd felkapaszkodott hajléktalant az ő birodalmába. A másik két cicával nem is kommunikál, de azért megengedi, hogy egy kanapén aludjanak vele. Kazal és Rozália házasok, de egyből 20 évnél kezdtek, mert Rose zaklatja a férjét, aki meg titokban Jenny felé kacsingat. Tiszta szappanopera.