Lassan két éve lesz már, hogy kevés kivétellel minden munkanapon eléggé korán indulok dolgozni. Ennyi idő alatt kialakult az a kör, akikkel együtt szoktam utazni, némelyek rendkívül bájosak, mások idegesítőek, de olyanok is akadnak, akik megerősítenek abban, hogy nincs minden veszve ami engem illet, a helyzet lehetne sokkal rosszabb is.

Ott van a magas, hosszú hajú, tetovált srác, aki már március 1-jén rövidnadrágpólóban van, jelezvén, hogy eljött a tavasz. Valami miatt meg vagyok róla győződve, hogy ő a Rókus Kórházban dolgozik, ami nyilvánvalóan marhaság, hiszen a Blaháról körülbelül ezermillió helyre mehet még dolgozni.

Aztán van egy család, akiket ugyan már régen nem láttam, de attól még nagyon is emlékezetesek. Anyuka és két kislány, az egyik alsós, a másik meg óvodás lehet, a kicsi olyan rossz volt, mint a fene, de cserébe kis tündérbogár. Az anyuka mindig tök jól nézett ki annak ellenére, hogy nyilván baromi korán kellett kelnie, hogy két gyerekkel talpig cuccban már 7-kor a Boráros téren legyen (HÉV-vel jöttek, ezt tudom).

Aztán ott van a srác, akinek borzasztó az ízlése, ami a cipőket illeti, mert fehér varrott tornacipőt szokott húzni fekete elegáns nadrághoz. Minden áldott reggel angolt tanul a villamoson, azt sajnos nem tudom, hogy halad.

Aztán van egy másik család, anyuka, egy kislány és egy kisfiú. Meg persze anyuka barátja, Emil vagy Elek, nem emlékszem pontosan, illetve „apátok” is szóba szokott kerülni. A kisfiú tüneményes, egyszer láttam, hogy leült, majd egy idő után átadta a helyét az anyjának.

A temérdek iskolás közül figyelemre méltó két páros. Az egyik egy fiú és egy lány, amennyire meg tudom ítélni szomszédok vagy gyerekkori barátok, és a fiú nagyon szeretne sokkal többet a lánytól. Édesek. Aztán van egy testvérpár, ott a fiú nagy fülhallgatóval hallgatja a zenét és elég furcsán viselkedik, megkockáztatom, hogy autista vagy valami hasonló problémája van.

Két fickó a Nyugatinál szokott felszállni. Az egyik úgy néz ki, mint Deák Bill, sőt a hangja is olyan, mondjuk megvan mindkét lába, de akkor is. Ott szállnak le ahol én, és az utolsó megállónál minden áldott reggel cigarettát sodornak.

És ott van a nő. A nő akinek minden reggel hálás vagyok. Tudom, hogy ez borzasztó viselkedés, de nem ártok vele senkinek, mert semmit nem mondok ki. Csak örülök, amikor meglátom. Annak örülök, hogy akármi történik, előbb tépem ki az összes hajam, minthogy olyan legyek, mint ő. Minimum egy tízessel, de inkább többel idősebb nálam, olyan jelenség, mint ha egy napon kifakult képet néznél. Nincs semmi szín, semmi életkedv, semmi jele az életnek, mintha egy automata motor lenne az egész. Amikor őt meglátom rájövök, hogy megérte mégis kifesteni magam és nem olyan szörnyű a helyzet.

És én? Én vagyok a lány a széles piros táskával és a sárga vászonzsákkal, akinek néha szörnyen áll a haja, de tudjátok meg, az azért fordul elő, mert vizes hajjal fekszem le, és olyankor a párna a fodrászom.