Mint tudjuk minden macskaszerető, vagy mondhatni macskabolond embernek van gyengéje. Van aki, a trikolort szereti, más a feketét, a fehéret vagy a tarkát, nekem a hatalmas kandúrok a gyengéim. Egyel megáldott a sors, valószínűleg termetre az univerzum egyik legnagyobb macskája, egy másik táborozott nálam egy hosszú hétvége erejéig, ami alatt úgy egymásba szerelmesedtünk, hogy a saját gazdájára egy hétig rá se akart nézni utána. A harmadik szívszerelmem pedig Walter.
Teljes nevén Herr Walter von CT a Cicatappancs FC egyik neves mentvénye, a sziámi projekt alatt mentett összes kiscica ősatyja, valószínűleg fajtatiszta, vagy első generációs snowshoe keverék. Felnőtt volta ellenére rekordidő alatt örökbe fogadta egy svéd állatorvostan-hallgató lány, aki a nyárra hazautazott és helyet keresett Walternak. A többit gondolom sejtitek. Természetesen az ideális helyzet az lett volna, ha mindhárom szerelmem egyszerre tartózkodik a lakásban, de ez nyilván már túl sok lett volna, főleg Benyesznek.
Walter szeptember elejéig marad, lassan már három hete nálunk van, de ebből nagyjából öt napot ha láttuk. Június végén érkezett, be is vette magát a kanapé alá, ahonnan nem jött ki három napig. Nem használta az almot, nem ivott és nem evett, a párom konkrétan megszámolta a szárazkaját a táljában estéről reggelre és semmi nem fogyott. A jelmondatunk a „Csak nem olyan hülye, hogy meghal” inkább csak a saját nyugtatásunkra szolgált, fogalmam nem volt mit csinálok vele, ha ezt tovább csinálja, hiszen megfogni sem tudtam volna, hogy orvoshoz vigyem.
Én tényleg nem vagyok egy aggódó mami típus, azt gondolom, hogy az állatok a legtöbb helyzetben megoldják maguk a dolgokat, tudják, mi a jó nekik, ezért reggel és este megtekintettem Walter fejét vagy seggét a kanapé mögött, konstatáltam, hogy még életben van, aztán békén hagytam. Úgy éltünk két hétig, mintha egyáltalán nem lett volna idegen macska a lakásban. Időnként feltöltöttem a kajás tálat, amiből persze Benyesz evett a legtöbbet, ami azért probléma, mert ez speciális sziámi macskáknak való száraztáp. Walter nem sziámi, az enyémek még kevésbé, remélem senkinek nem lesz háromszög alakú feje és rekedt hangja mire Walter hazamegy.
Aztán egyre több apró jel mutatott arra, hogy Walter nem fotoszintetizál, először az almot kezdte látogatni, majd éjszakánként lehetett hallani, hogy ropogtat (persze kizárásos alapon, egyik gyerek a lábamnál, a másik a párkányon). Aztán egy este kijött a kanapé mögül, amikor tévét néztem. Azt sem tudtam, hová kapjak, nem akartam megijeszteni, így hangosan zihálva vettem a levegőt kiabálás helyett…neki ennyi is elég volt, hogy beszarjon. Egyszer aztán minden mindegy alapon kirontott a kanapé alól félig fel a lépcsőn, majd teljes reset állt be. Lassított felvételben odamentem a lépcsőhöz, elkezdtem kinyújtani felé a kezem, de nem mentem vele semmire, mert ezt láttam a szemében: T-e m-o-s-t e-n-g-e-m m-e-g f-o-g-s-z ö-l-n-i?!
Mostanra eljutottunk odáig, hogy Walter mutatkozik akkor is, ha mi emberek otthon vagyunk, sőt tegnap este már sonkát is majszolgatott, persze szigorúan halálfélelemben, bármikor készen arra, hogy visszakommandózzon a kanapé alá. Az utóbbi napokban egyre többször látom rajta, hogy nagyon szeretne tőlünk valamit, de vagy nem tudja mi az, vagy a beszarisága egyelőre még erősebb, mint az ösztöne.
Benyesz nagyon nem bírja szegény Waltert, három oktávval mélyebben nyávog, mint egyébként, morog és keménykedik, szerintem örül, hogy végre találkozott egy olyan macskával, amelyik még nála is beszaribb. Ez persze nem szép, de ha Benyesz szemszögéből nézzük a dolgot, végre két teljes hónapig kemény legényként viselkedhet.
Természetesen nem mi lennénk, ha nem kötöttünk volna fogadást, hogy ki simogatja meg előbb Waltert, erre egyelőre még várni kell, az biztos, hogy a feje felől nem lehet közelíteni. A fogadásnak konkrét tétje nincs, azt hiszem a siker mindenért kárpótolni fogja a győztest.
