Az évszázadok óta nem tapasztalt téli időjárás és ez a hatalmas médiacirkusz minden alkalommal eszembe juttatja életem egyik legjobb telét, egész pontosan 2003. februárját. Nem tudom ki mennyire emlékszik, akkor Békés megyében egy nap, sőt pár óra alatt leesett vagy 40 centi hó.

A teljes városi közlekedés leállt, magyarul a három buszjárat közül egy sem közlekedett, sőt, egy busz keresztbe fordult az Andrássy úton, mi meg nem tudtunk hazamenni az iskolából. Akkoriban ketten voltunk otthon Anyuval, Apu Pesten dolgozott, tehát nekünk kellett megoldani a helyzetet. Természetesen hívtam Anyut, hogy jöjjön értem kocsival. Itt el is érkeztünk az első abszurd részhez.

Tudniillik, Anyu egészen addig a télig meg volt róla győződve, hogy ha az ember csak a városban furikázik tizenpár kilométert, akkor nincs szükség téligumira, meg előtte jónéhány évig nem volt komoly tél, tehát egészen 2003-ig meg is úszta nyári gumikon a kis papírlapból készült Suzukival. Elég az hozzá, hogy miután felhívtam a suliból, kb. 20 perc múlva láttam egy piros Suzukit elrobogni az iskola előtt, a benne ülő nő eléggé hasonlított Anyura, de sajnos az autó nem tudott megállni (ha meg tudott volna, valószínűleg soha többé nem indul el), mert a letapadt havon csúszott, mint a fene. Így Anyu körözött egy ideig a suli körül, majd halált megvető bátorsággal végül megállt arra az egy percre, amíg beugrottam a kocsiba és sikerült hazaérnünk.

Természetesen az állatoknak enni kell adni a kertben akkor is ha befagy a pokol, így a még mindig nyári gumis autócsodával a kert felé vettük az irányt, egy olyan úton ahol egyébként sem volt aszfalt, tehát a hóeltakarítást egy az egyben zárójelbe tették akkor, elvégre a rendes utak is járhatatlanok voltak. Nagy nehezen begurultuk a kerthez, az autót ahogy volt az út közepén hagytuk…és halk basszamázás kezdődött, mivel annyi hó esett, hogy kert kapuját nem lehetett kinyitni. A feszegetéstől elkezdett mozogni az egész kerítés az oszlopokkal együtt, bemászni nem lehetett a szögesdrót miatt, így a megoldás az lett, hogy nekem kellett bepréselnem magam egy egészen szűk résen (ez ma már elméletben sem menne) és ellapátolni a havat a kapu mögül. Szegény jószágokat elláttuk amilyen gyorsan csak lehetett és indultunk (volna) haza.

A kép ami fogadott: egy piros, papírból készült Suzuki nyári gumikkal áll egy totálisan behavazott földúton, ahol mellesleg a madár se jár.

Anyu beindította az autót, gázt adott és a kerekek olyan gyönyörűen kezdtek pörögni, mint még soha, persze egy millimétert nem mozdult a járgány. Az autó szegény annyira erőlködött, hogy azt hittem ott helyben leadja a kulcsot, még füstölt is. Anyunak ilyen helyzetekben megvan az a szokása, hogy a vele együtt nyomorultkodó szerencsétlennel (jelen esetben velem) ordít, hogy csináljon valamit. Én a 16 évemmel és a kb. 50 kilómmal „toltam” az autót, majd kicsúszott alólam a lábam és seggre ültem. És ezt még vagy háromszor. Mindeközben persze a hó tovább esett, Anyu egyfolytában kiabált, hogy nem igaz, hogy ennyire béna vagyok, majd elvágtatott a félméteres hóban embereket keresni. Képzeljétek végül visszatért két emberrel a pusztából, de még két fadarabra és még egy kocsmai komára szükség volt, hogy az autó megmozduljon. A bökkenő annyi volt, hogy én az autón kívül tartózkodtam, amikor az elindult, és Anyu annyira belelkesedett, hogy egy kissé otthagyott, majd amikor utána futottam, akkor se akart megállni. Végül menet közben beugrottam az autóba és teljes csendben hazamentünk.

Hogy mi a lecke? Anyu azóta november 15-én már cserélteti a gumikat.

Holnap folytatjuk.